Képeslap helyett küldöm e verset,
mert lapot mindenki küldhet,
de verset talán csak egyedül
én írok neked, kedvesem, gyönyörűm.

Névnapod van, de ezt nem ünnepled,
nem boldogítanak az ünnepek,
inkább szereted érezni, hogy szeretnek,
és lélekben ott vannak minden pillanatban veled.

Mit írhatnék szebbet neked,
minthogy neveddel fekszem és kelek,
álomba általad zuhan a testem,
hogy majd nevedre, reggelre keljen.

Este a csillagok fénye új jelet fest az égre,
s szemem nevedet olvassa belőle.
Hajnalban a pacsirta csodás hangja
fülembe nevedet vidáman csacsogja.

A szellő a fák lombjait halkan zizegteti,
melyből ugyanazt a nevet hallom ki.
Ugyanazt a nevet, melyet a friss eső-cseppek
az égi cimbalmon ütemre vernek.

Nevedet hallva mindig rád gondolok,
pedig ilyen nevet más is kapott,
s hiába ismerek belőlük párat,
az első vagy, kire gondolatim rátalálnak.

Neved már enyém örökre,
róla szüntelen arcod jut eszembe,
s szemed, melybe nézni mélyen, s hosszan
az örökkévalóságot hozza el nyomban.

Bár nevedet ne halljam többé soha,
se madár, se szellő soha ne dalolja,
csak itt legyél mellettem szüntelen,
hogy tekintetem szemedben elmerüljön, csendesen.