Az örök változó változatlanságából
Létezésünk fonalát, mint szorgos
pókok szőjük, miközben álmaink lassan
légytetemként fulladnak ragadós szövetbe,
de reményeink halandóságát
az örök szeretet tagadja,
a lét gyönyörű fájdalma.
De Te, az útra kelő,
higgy a holnap szavának!

Meríts a tegnap emlékeiben,
letűnt korok szerelmeinek ízében,
ami néha még nyelved hegyére kúszik,
miközben már új tájakat fedez fel ajkad íve.
Arcok, vágyak, könnyek lassan egybeolvadó
sziluettekké lesznek.
Ne bánd, ez így rendeltetett.

A ma éltető izgalma,
csiklandó vidámsága,
élvezd és ne gondolj a gondokra, bánatra.
Most minden a tiéd és semmi sem,
ragadd meg a pillanatot,
majd könnyedén engedd!
Amit tiédnek hiszel, csak illúzió,
minden és mindenki önmagában áll,
és csak Átutazóban van, kicsit rád talál.

Szeress, ölelj, érezz!
Legyél szabad, a csomagjaid
tedd le és utazz bátran,
félelmeid engedd el, mint pillangókat,
könnyedén, szeretettel.
És ha néhanap válaszúthoz tévednél el,
Attraversiamo! Kelj át, hogy új partokat érj el!